Karácsony

Egy kicsit talán megkésve, de mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt kívánok!

Hát bizony, Californiát is elérte a decemberi ünnepi őrület. Sőt, szerintem nemhogy elérte, hanem kb. itt kezdődött…
A házak már több mint egy hónapja fénypompában és különböző dekorációban úsznak, nálunk már két hete áll a karácsonyfa, szóval a mi családunk sem hagyta az utolsó pillanatra az előkészületeket.




Az ünnepeket itthon töltöttük/töltjük. A nagypapához voltunk hivatalosak Szentestére vacsorára, ahol képviselte magát a fiai is a családjával, szóval 6 felnőtt, 5 gyerek… egy kicsit nagy volt néha a kavarodás a sok gyerek miatt, de végülis jól sikerült, a vacsi finom volt és én is egész jól éreztem magam.
Gondoltam majd viszek át jó kis csokis-lekváros muffint, meg csinálok jó kis Évi-fajta kókuszgolyót, amiért mindenki odavan otthon. Hát még a muffin íze hasonlít is az otthon készítettre, és csak annyi hiba csúszott az elkészítésébe, hogy valahogy nem kapcsoltam, hogy valószínűleg a sütő is Fahrenheitre van állítva, nem pedig Celsiusra. Így történt hogy háromnegyed óra után jöttem rá, hogy azért nem sül a muffinom, mert 180 Celsius helyett kb. 50re van állítva. Pfff… inkább ne is kommenteljük ezt a dolgot, nem tudom miért nem gondoltam erre.
Na de a kókuszgolyóról meg annyit, hogy a keksz amiből készült vanilliás volt, a meggylé extrán cukrozott, szóval az első darab amit megkóstoltam, az majdnem a kukában kötött ki. Végül csak befejeztem a kis golyóbisokat, beraktam a hűtőbe és másnap megkértem a család két tagját is, hogy kóstolják meg és legyenek nagyon őszinték, hogy milyen, mert szerintem nem finom és nem akarom a Szentestére hozni. Erre hát nem felvilágosítottak arról, hogy irtó jó? Így aztán beletörődtem, hogy még akkor is finom a kókuszgolyóm, ha nem ugyanazok az alapanyagok, és nem is hasonlít az otthoni ízére.
Éjszaka itt járt nálunk a Mikulás. Igaz a fa alá már nem tudta rakni az ajándékait, mert a fánk alja már úgy is dugig volt becsomagolt meglepikkel. Az egész délelőtt azzal telt, miközben persze a babákat etettünk, ölelgettünk, altattuk, hogy ajándékokat bontogattunk. Főleg a 3 évesem arcát volt öröm nézni, ahogy izgatottan tépi a csomagolópapírt, és hogy mennyire örült a társasjátéknak, kifestőnek, mesefilmnek is, amit tőlem kapott. A babák aranyos ruhácskái is tetszettek a szülőknek, szóval megdicsérem magam, mert sikerült remek ajándékokat választanom.
Én is kaptam egy-két apróságot a Mikulástól, meg egy belebújós kényelmes cipőt is hozott. De főleg pénzt kaptam, aminek nagyon örülök. Szombaton el is megyek majd San Francisco-ba és a leárazásokat ismét kihasználva gazdagítom ruhatáramat. Egyik nagypapa pedig megajándékozott 4 óra oktatós vezetéssel, ami rámfér miután még mindig nem járkálok el egyedül kocsival, csak ha apuka is jön velem.

Szilveszterre bevállaltam egy kis babysitterkedést, hogy a szülők el tudjanak menni vacsizni. Aztán pedig alszom, mert jan 1-én repülök……. repülök….. repülök….. Los Angelesbe!!!!
Szóval kedves Szandi, te nyerted meg a játékot! Ha írsz az email címemre és megadod az elérhetőségedet, akkor tervezem tényleg elküldeni azt a bizonyos Los Angeles-i képeslapot. :)

Hát most ennyit tudtam hirtelen összehozni nektek. Sokat furdal a lelkiismeret, hogy nem írok gyakrabban, de egyszerűen vagy elveszek a mindennapok forgatagában és elfáradok, vagy mire géphez jutok elfelejtem miről akartam nektek mesélni. Szóval elnézést… majd azért igyekszem a jövőben. De nyugodtan kérdezhettek ám vagy ötletelhettek, hogy miről írjak többet.

Remélem mindenkinek kellemesen fog tenni az év utolsó pár napja!

Hálaadás

Nem igazán lehet elmondani rólam, hogy olyan marha sűrűn jelentkezem mostanában, ezért elnézést kérek kedves olvasóimtól.

Utolsó bejegyzésem óta sikeresen belevetettem magam a vásárlás és a pénzköltés világába, miután felfedeztem San Francisco belvárosában a jobbnál jobb boltokat. Old Navy, American Eagle, Victoria’s Secret és még sorolhatnám… de talán ezek eddig a kedvenceim. Na jó, azért nem estem nagy túlzásokba, de így is gazdagabb lettem egy pár ruhadarabbal meg egy szép pár csizmával.

Itthon minden változatlan, élünk boldogan. Nagyon hálás vagyok ezért a családért, pláne hogy mostanában sok blogon olvastam, hogy mennyire nem jönnek ki az au-pairek a host family-kkel. Többen kérdezték email-en, hogy tényleg minden ennyire mesés? A válaszom: igen. :) Ez a család tényleg tökéletes választás volt.

Pár nappal ezelőtt átélhettem milyen is az a bizonyos Thanksgiving, az amerikaiak hálaadása. A családdal elutaztunk a dédszülőkhöz, ahol velünk együtt 18 ember képviselte magát az ünnepi vacsorán. Egy 10 kilós pulyka volt feltálalva annyi egyéb köret, saláta, és finomság társaságában, amekkora mennyiséget még szerintem életemben nem láttam. Remek volt a hangulat, én is szépen beolvadtam, és kellemesen elbeszélgettem a rokonsággal, akik ennél nagyobb szeretettel nem is fogadhattak volna. (Megjegyzés: Hogy ezek az amerikaiak milyen hangosak! Úgy üvöltöznek, mintha azt hinnék a beszélgető partnerükről, hogy süket.) A pocakomat is jól megtömtem, ahogy ezt ilyenkor illik, két sütemény kivételével az egész menüt végigettem. Azóta is lábadozom… :D
A vártnál kicsit hamarabb hazajöttünk, mert a kisbabák nagyon betegek lettek (láz, köhögés), így csak egy éjszakát maradtunk. Egy kicsit sajnáltam, mert így nem bírtam szétnézni a dédszülők nagy farmján, de szerintem jövőre tavasszal majd megint elautózunk hozzájuk egy hétvégére.

A Karácsonyt és a Szilvesztert a családdal töltöm majd, így megbeszéltük hogy azért a két napért kapok majd két szabadnapot. A január 2 és 3-at választottam, így az elsejével és a hétvégével együtt lesz 5 szabadnapom. Játék a kedves olvasóknak:
Hova utazik Évi január első hetében?
- Washington D.C.
- Las Vegas
- Dallas
- Los Angeles
- New York City

A helyes válaszadók között egy képeslapot sorsolok ki! :D Van egy-két ismerősöm, aki erre már tudja a választ, szóval az kérem ne erőlködjön. Hihi

És most jöjjön még egy-két kép az elmúlt hetekből…

 

 

 

Októberi zanza

Reméltem, hogy még októberben összehozok majd egy bejegyzést, de valahogy nem jött össze. Nincs mit tenni, heti 45 óra munka csak úgy beszippantja az embert.

A hétköznapok gyorsan telnek, ez a hétvégékre meg pláne igaz, szóval csak úgy repülnek a hetek. Eszméletlen szeretem ezeket a babócákat, és igaz hogy néha nehéz velük, de egyszerűen csak meg tudnám őket zabálni. A kis három évesemmel is megbeszéltük, hogy bizony mi legjobb barátok vagyunk, és el is várja hogy legjobb cimbi módjára mellette foglaljam el a helyemet az asztalnál. A szülőkkel sűrűn lógunk együtt, beszélgetünk, miközben magyar palacsintát sütök – amiért mellesleg odavannak -, együtt vacsorázunk, kocsikázunk a környéken gyakorlás és persze városnézés címén is… Hetente hangoztatják, hogy mennyire szeretnek, és tényleg mindig dicsérnek, hogy milyen jó munkát végzek a gyerekek körül. Olyan jól esik! Szeretem őket és úgy örülök, hogy itt élhetek velük!!!

És akkor jöjjön most egy pár „nem hétköznapi” esemény.
Eszterrel (a másik magyar au-pair lánnyal, akiről már meséltem máskor) megtámadtuk két hete vasárnap az egyik outlet-et. Hű, ha azt mondom, hogy van ott legalább 50 bolt, akkor lehet, hogy keveset mondtam. Igazából azt sem tudtam hirtelen melyikbe menjek be és hogy mit keressek. Ebből az okból kifolyólag nem is nagyon költöttem… azt hiszem két felsőt vettem, meg egy mamuszt. Minden esetre meg kell jegyezzem, hogy eszméletlen jó hely és olyan márkás cuccok vannak elérhető áron, amiről otthon álmodni se merne az ember. Szóval az egy éves itt tartózkodásom alatt még biztos látni fognak engem párszor nagy szatyrokat cipelni, a Gilroy Premium Outlet parkolójában.

Előző szombaton elmentük kocsikázni apukával és a kislánnyal, megnéztük az egyik szomszéd város, Palo Alto utcáit. Jóval hangulatosabbnak tűnik a belváros, mint itt Redwood City-ben.

Na és persze elautóztunk Stanford-hoz, ami  a belvárostól  5 percre van. Hát már az odavezető út is egy élmény volt, pálmafák sora végig, az út mindkét oldalán. Aztán elénk tárult a főépület, az én szám meg csak tátva maradt. Hát nem egy ELTE, az tuti! :D Mivel siettünk haza ebédre, ezért csak pár percet töltöttünk ott, és eldöntöttem, hogy valamelyik héten visszalátogatok Esztivel, hogy jobban is megszemléljük a gyönyörűséges építményt és a hatalmas parkos területet, ami körülveszi. De azért biztos, ami biztos alapon megkértem egy ferdeszemű turistát, hogy lőjön már egy fotót rólam… és egyem meg a kis szívét, meg is tette. :D


Másnap nyakamba vettem San Francisco-t. Reggel kivittek az állomásra, bevonatoztam, utána meg csak jártam az utcákat. Le akartam csekkolni az egyik keresztény gyülekezetet, amit a neten kinéztem magamnak. Hasonló ahhoz, ahová Budapesten járok. Szóval szépen megterveztem googlemaps segítségével az útvonalat és vasárnap elbotorkáltam oda. Na jó, azért egy buszra is felszálltam.
Ha szabad megjegyeznem: lehet hogy irtó szép és hangulatos San Francisco, de hogy reggelente mennyi a csöves, az valami fogalom. Vagy legalábbis akkor jobban észreveszi őket az ember, mert szombat-vasárnap dél előtt kb. halott a város. Na mindegy, a lényeg az, hogy hozzák rám a frászt, amikor ott vánszorognak a járdán, magukban beszélnek, hőbörögnek, vagy épp udvarolnak egy közlekedési táblának, meg minden egyéb, amit az itt már legális füvecske kivált belőlük. De végül odataláltam ahova szerettem volna, épségben megérkeztem, és jól is éreztem magam a gyüliben.
Aztán fogtam a telefonomat és ügyesen elnavigáltam magam a Union Square-re, ahol azonnali felindulásból bevágtattam a Victoria’s Secret-be és alaposan szétnéztem. Onnan lesétáltam pár utcányit és sorra tárultak elém a jobbnál jobb boltok, a menőbbnél menőbb cuccokkal.
Azt hiszem három órát töltöttem el nézelődéssel, mielőtt visszaindultam volna a vonathoz. Végre most már van sejtésem, hogy hova érdemes menni, hol milyen árban vannak ruhák, szóval nagy magabiztosan holnap visszamegyek és elköltöm legalább egy heti fizetésem, mert tényleg szeretnék már venni új cuccokat. :)

Ó, és mielőtt elköszönnék, el ne felejtsem megemlíteni a Halloween-t. Nem vagyok oda az ilyen ijesztgetős, szellemes cuccokért, de azért ez most jó buli volt.

Már két hete fel van díszítve a házunk, mert a család nagyon szereti ezt az „ünnepet”. A többiek már előző hétvégén kifaragták a tököket, én ezt csak előtte este tettem meg. Ahhoz képpest, hogy még soha nem csináltam ilyet, egész profi lett az én vámpírfejű pumpkin-om. A jelmezem kitalálására nem igazán fordítottam sok energiát, csak dúrtam valamit magamnak a garázsban. Így lettem FLASH, a rockstar. :D Merje valaki azt mondani, hogy nem néztem ki menőn, hahaha. :D
A kisbabák angyalok voltak, a 3 évesem tündér, apuka meg anyuka meg vámpír. Készült is egy csodás portré rólunk, ami a facebookomon fent van ugyan, de mivel ez egy teljesen nyilvános blog, ezért –tisztelve jogaikat – nem teszem fel. Bocsi attól, aki emiatt nem tekintheti meg ezt… tény, hogy rengeteget veszít vele.

Tehát egy másik család is átjött hozzánk, két fiatal szülő két gyerekkel, így voltunk 10-en. Ettünk, ittunk, babáztunk, aztán elmentek a férfiak a gyerekekkel trick-or-treat-elni, én meg itthon maradtam anyukával, meg a barátnőjével beszélgetni. Borozgattunk, képeket csináltunk, nevetgéltünk… szóval marha jól éreztük magunkat. Az este pedig azzal zárult, hogy miután a gyerekek visszajöttek  a házhoz, én is csatlakoztam, így nekem is volt alkalmam, jobban mondva FLASH-nek volt alkalma bekopogtatni három helyre is, hogy telenyomják a kezét cukorral, finom csokikkal hogy legyen mit ledolgoznia jövő héten a konditeremben.

Itt a mese, fuss el véle. Élvezzétek a képeket, én meg majd jelentkezem, ha megint tudok miről mesélni.

Élet a házon kívül

Örömmel jelenthetem, hogy az a szomorú állapot, hogy bent tokosodom a négy fal között megváltozott, és már egyre többet dugom ki a buksimat, hogy felfedezzem milyen mesés dolgok is vannak itt California-ban.
 
Elsők között említeném, hogy sikerült konditermet találnom. A neten megnéztem, hogy milyen opcióim vannak, aztán fogtam az edzőcuccomat meg a térképemet és elindultam megkeresni, amit a weben láttam. Irtó kedvesen fogadtak, körbevezettek, tájékoztattak mindenről és 3 nap ingyenes bérletet kaptam, hogy kipróbálhassam a helyet. A három napból kétszer el is mentem és elég könnyen meghoztam a döntést, hogy én bizony ide fogok járni. Azóta már van bérletem, és heti háromszor -munka után vagy hétvégén- el is tudok sétálni mozogni egy nagyot. Már van egy-két ember, aki megismeri a fejemet, meg beszélgetünk is pár percet.

Október 6-án vasárnap volt egy cluster meeting, azoknak az au-paireknek és családjaiknak, akik itt dolgoznak a környéken. Nem is akármilyen találkozó, hanem egy pumpkin patch-re voltunk hivatalosak, ahol az amerikaiak össze szokták gyűjteni Halloween-ra a tököket. Lehet, hogy egy amerikainak ez nem valami extra program, de én alig birtam visszafogni magam, hogy ne ugráljak a farmszerű területen, mint egy öt éves. :-) Nem beszélve arról, hogy az odavezető úton szinte leesett az állam, mert olyan gyönyörű részen kocsikáztunk keresztül. Kanyarogtunk hegyre fel, hegyről le a gigantikus méretű fák között, utána meg leláttam még az óceánpartra is.

Két kocsival mentünk, mert egybe nem fértünk be... szóval ott volt anyuka, apuka, a kislány, és a két bébibogyó, na meg én is. Gyönyörű időnk volt, 26-28 fok és az egész délután egy felejthetetlen élmény volt... na de beszéljenek erről a képek. :)

Miután "eltököltük" a vasárnap délutánt, másnap egy újabb 45 órás melós hét vette kezdetét. Csak reggelente volt nehéz 6.30kor kikászálódni az ágyból, egyébként minden egyes napot élveztem. Nem mindig könnyű a babákkal, de eszméletlen édesek és nagyon szeretem őket. Olyan gyorsan eltelik az a napi 8-10 óra munka, hogy csak nézek, hogy már megint este van.

 

A legutóbbi szombaton elmentünk kocsikázni apukával meg a kislánnyal, gyakoroltam kicsit a vezetést, a délutánom egy részét pedig a konditeremben töltöttem. Na meg izgatottan vártam a vasárnapot, amikor is ellátogattam életemben először San Franciscoba...

A hét folyamán jól utánanéztem a busz és vonat menetrendnek, hogy minden klappoljon vasárnap reggel. Egy másik magyar au-pair lánnyal beszéltem meg találkozót, aki már eléggé ismeri a várost, ezért volt olyan kedves hogy vállalta, hogy egy kicsit körbevezet San Francisco utcáin.

Felkeltem fél 7kor, elkészültem, kisétáltam a buszmegállóhoz (ami tőlünk 5 perc), és kicsit dideregve de annál türelmesebben vártam a buszt. 2 perc, 5 perc, 10 perc, 15 perc késés... ekkor emeltem fel a telefont és hívtam a host apukát, hogy biztos van-e busz. Ő sem tudott többet mint én, de volt olyan aranyos, hogy rögtön beugrott a kocsiba, kijött értem és bevitt a vonathoz. Amíg őt vártam, arra jött egy öreg bácsi, aki tájékoztatott róla, hogy bizony nem megy vasárnap egy busz sem. A honlapon meg fent van a menetrend! Na ez milyen már?! És még mi szidjuk otthon a bkv-t... :D

Az utazás többi része simán ment, időben beértem vonattal és a fantasztikus google maps segítségével fél óra alatt besétáltam a Ferry Buildinghez, a találkozó színhelyére.

Eszti végül kocsival jött, ezért nem kellett tömegközlekedéssel vagy taxival szórakoznunk a nagy távolságoknál, így át is kocsikáztunk a Golden Gate híd túloldalára. Hát az a látvány valami eszméletlen, ami ott fogadott. Egyszerűen káprázatos!!!

Miután kigyönyörködtem magam, visszaindultunk a másik oldalra, hogy beköszönjünk a cable car-oknak, elsétáljunk a Fhiserman's Wharf-hoz, illetve a Union Square-re. Leparkoltunk a kocsit, és lábbusszal elmentünk mindenhová... hát, hadd ne mondjam, hogy már mindenünk fájt mire visszaértünk, de megérte. Olyan hangulata van a városnak, tényleg olyan mint a filmekben!!! Természetesen nagyon kevés volt ez az egy nap, hogy körbenézzek, de azért annyira elég volt, hogy egy kis képet kapjak arról, milyen is San Francisco... Na de visszatérek én még oda, nem is egyszer. :-)

 

 

 

 

Első napjaim Californiában

Az orientáció azóta bizony véget ért. Túl estünk a rendkívüli szinészi képességekkel megáldott oktatók elsősegély tanfolyamán, és még azon kivül is ültünk vagy három órát az előadóteremben. Hiába voltak jó fejek, de már mindenki nagyon unta az egyhelyben ülést. Miután vége lett a szenvedésnek, fogtam magamat kedves német szobatársnőmmel együtt, és stílusosan megittunk a hotel bárjában egy Virgin Pina Colada-t, miközben lányos csacskaságokon nevetgéltünk. :D

A következő nap délutánján bizony eljött a várva várt óra, és mindenki elindult a fogadó családjához. Van akiért a hotelba jöttek, volt aki voatozni kényszerült, és persze a repülést se hagyjuk ki a felsorolásból, hisz én a közlekedésnek ezt a módját használtam előző csütörtökön.

Az ügynökség szépen összeszedte az összes lányt akit kellett, beültette őket a megfelelő buszba és irány a reptér. 6 óra "csodás" repülés várt rám, amit kb. végig szenvedtem, mert már hétfőn bőven elég volt 10 órát a levegőben tölteni. Ráadásul itt még csak saját TV-m sem volt az előttem levő ülésbe beszerelve, így aztán tényleg azt hittem megőrülök az unalomtól. Fáradt is voltam, de aludni nem tudtam, szóval egy kicsit mosott kakiként kellett host apuka elé állnom a reptéren. De gyorsan megtaláltuk egymást miután leszálltam, és nagyon-nagyon örült, hogy végre megérkeztem.

Azt kell, hogy mondjam, hogy eszméletlen kedves családot sikerült választanom. Ráadásul fiatalok (30közepe-vége), vagányak, táncolnak, nevetnek, áthívják a barátaikat vacsorára, fejet bólogatva táncolnak a kocsiban Katy Perry-re, szóval elég vidám az élet. De közben meg soha nincs megállás a három gyerek miatt, főleg a pici 5 hónapos babák miatt rengeteg a dolog...

Az első három nap a betanításommal telt el. Itthon volt anyuka, én meg minden nap egyre többet aszisztáltam a bébibogyók körül, hogy szép lassan belejöjjek a feladatokba. A 3 éves kislányt is megismertem, aki először elég félénk volt, de a második napon már meg is ölelt, szóval nem lesz itt gond... :)
Még hétfőn itt volt velem a másik babysitter, hogy segítsen, de a mai napot már teljesen egyedül töltöttam a bébikkel. Aaaaannyira édesek egyébként is, de ma nem volt velük különösebb gond. Szinte szabályszerűen felébredtek, amikor enni kellett, egy órát ébren voltak, aztán megint aludtak két órát és így szépen letelt a 10 óra meló. De míg tentikéltek sem unatkoztam, mert remek bárista módjára bekevertem nekik jó néhány üveg tápszert, a ruháikat válogattam meg mostam ki, szóval a sok munkával csak úgy repült az idő. És ezt most nem iróniával írtam, tényleg kellemesen és gyorsan eltelt ez a nap... Jah akkor még azt nem is említettem, hogy ma volt szerencsém az egyik babát életében először hasra fordulni... És csak én láttam eddig a csodás mutatványt, ha! :-)

Hát kb. így telnek a napjaim...
Sajnos eddig még nem nagyon járkáltam a városban, egy óriási sétát leszámítva. De őszintén szólva nagyon el sem hagytam a házat eddig, mert nagyon sűrű volt ez az elmúlt pár nap... Igyekszem ezen minél hamarabb változtatni, mert konditermet is minél hamarabb szeretnék találni.

Még biztos tudnék mesélni, ha nagyon megerőltetném magam, de őszintén szólva ezt a bejegyzést is alig tudtam összehozni... De azért nagyon igyekeztem! ;)

Nincs mese, bizony megérkeztem

Amennyire nehéz volt az elstartolás a reptérről, pont olyan hihetetlen hogy végre itt vagyok és amerikai levegőt szívok. :)

Ferihegyre kiérve azzal sikerült szembesülnöm, hogy késve fog elindulni a Londonba tartó gép, szóval tuti hogy lekésem - magyar útitársammal együtt - a csatlakozást. Hála Istennek volt annyi esze a légitársaságnak, hogy mégcsak szólnunk sem kellett, mert automatikusan áttettek minket egy későbbi járatra. Így aztán csak este 11 körül érkeztünk meg a JFK-re.
A 8 órás repülő út most nem is volt annyira vészes. Megnéztem két filmet és még aludni is tudtam két órát.

Miután leszállt a gép, és kivártuk a fél órás sort, kérdés nélkül lepecsételték a papírjaimat és már be is engedtek az országba. :) Az ügynökség egyik embere várt minket, akivel jól elbeszélgettünk, míg meg nem érkezett értünk a sofőr egy elefánt méretű kocsival. Még többen is csatlakoztak hozzánk, szóval a végén landoltam másik 4 lánnyal a szállodában, éjszaka fél 1 után. És ha hiszitek, ha nem, hiába voltam fent 24 órát, 4 óra alvás után hajnali ötkor kipihenten ébredtem, mert ugye létezik az a csodás dolog, amit jetlag-nek hívnak. :-)

Ezen a héten 97 lány vesz részt az orientáción, akik 21 országból jöttek. Természetesen a németek vannak legtöbben, de ez valahogy nem lepett meg. Az egyik szobatársam is közéjük tartozik, ő Los Angeles-ben lesz majd au-pair. Vele elég jóban vagyok, mindig egymás mellé szegődünk és beszélgetünk.

Aki azt hinné, hogy az orientáción lehet pihenni, azt tájékoztatnám, hogy képtelenség. Kb. olyan mint a katonaság. :-) Állandóan előadáson ülünk, konkrétan reggel 8-tól ebédig, aztán egy órás ebéd szünet után megint csak figyelünk az előadóra 3-4 órán keresztül. Mindent alaposan a szánkba rágnak, de azt nem lehet mondani hogy unalmas, mert a kedves amerikai nő, aki a 80-as évek vége óta au-pairekkel foglalkozik, eléggé viccesen adja elő magát. Irtó jófej! :)

Tegnap este azonban sor került a várva várt NYC túrára, és ami külön meglepetés volt megérkezésemkor, hogy a fogadó családom ajándékként befizetett rá, szóval nekem már nem kellett. Elég rohangálós az egész... igazából nem nagyon van idő magad elé bámulni és feldolgozni, hogy bizony te a Rockefeller Center tetején állsz, vagy hogy a több ezer ember között te is a Times Square-en sétálsz. Pont annyi időd van, hogy készíts egy pár képet, meg irtó gyorsan vegyél valami souvenirt. Én a vásárlást most kihagytam... 'I love NYC' pólót akár Pesten is vehet az ember. Na meg az egy évem alatt azért majd szeretnék még visszajönni New Yorkba és jobban is szétnézni.
Van egy hangulata Manhattan-nek, az egyszer biztos... Totál olyan mint a filmekben egyébként. Hotdog árus minden sarkon, a tömeg csak úgy hömpölyög az utcákon, és természetesen a fehér ember a "kisebbség".

Még másfél nap van hátra az orientációból, ma jönnek elsősegélyt is tartani. Elvileg este 6 után szabad program van, de azt még nem okoskodtam ki, hogy mivel töltöm majd...

Ó, és ne csodálkozzatok drága au-pair blog mániások, amikor egy-egy au-pair nem jelentkezik egy darabig az utazás után, ugyanis kb. képtelenség... Ezt a bejegyzést is úgy sikerült valahogy összedobnom, hogy tegnap hajnalban is írtam hozzá egy pár mondatot, meg az ebédszünetemből lecsíptem 10 percet, most meg felébredtem hajnali 4kor. De úgy gondoltam, ha most nem írok, akkor később már annyi élményem lesz, hogy még nehezebb behozni a lemaradást, nem? :)

Na de megyek, és visszadőlök az ágyba, mert valahogy megint álmos lettem...

Készen állok

Az elmúlt hetek a búcsúzkodással teltek el, méghozzá elég gyorsan. De mindenkivel sikerült találkoznom, és kicsit fájó szívvel - de egyben nagy várakozással - , holnap szedem a sátorfámat és irány az Egyesült Államok! Áááááááááá!!! :)

Nagy gond nem volt a csomagolással, ugyanis nem kell 4 évszak ruháit magammal vinnem... a téli vastag pulcsikat, csizmát, nagykabátot simán itthon hagyhatom, ugyanis Californiában nem érnek utol a minuszok. :) Még nem mértem le a bőröndöt, de szerintem nem lépem át a megengedett 23 kilót, szóval rendben leszek. Igyekeztem a nehezebb farmerokat, több kilós útikönyvet a kézipoggyászba rakni, hogy ezzel is lefaragjak egy kicsit a másik csomag súlyából.

Holnap délután 2-kor indul a gép, és Londonban fogok átszállni. Onnan pedig még 8 "csodás" óra a JFK. Az ügynökség egyik embere a reptéren vár majd minket - merthogy több au-pair csajszi is utazik majd velem egy gépen -, és ha jól számoltam, jó esetben is csak ottani idő szerint este 11 körül fogunk a szállodába érni. Szóval nem mondhatnám, hogy a holnapi nap rövid lesz.

Nektek pedig most ünnepélyesen megfogadom, hogy nem fogok eltűnni hetekre, hanem az orientációról is hűségesen fogok tudósítani. Legalábbis ez a terv... ;)

Pápá mindenkinek! Pár nap múlva a tengerentúlról újra jelentkezem.

A vízumigénylés titkai

Miután kicsit sikerült kipihenni a floridai kiruccanás izgalmait, eljött az ideje hogy intézni kezdjem a szeptemberi kiutazáshoz szükséges vízumot.

Ennek első lépése nem más, mint egy űrlap kitöltése a nagykövetség honlapján. Kicsit naív voltam, ugyanis azt hittem, hogy egy-két kérdés megválaszolása után már mehetek is a dolgomra. Hát, sejthetitek hogy nem így történt... Fél óráig kotlottam a gép előtt, miközben hatszor rákérdeztek, hogy biztos nem szándékozom embert csempészni, nem készülök terrortámadásra, sőt semmilyen terrorszervezetet nem támogatok anyagilag. Sejthetitek mennyire kellett gondolkodnom, hogy mit válaszoljak... :-) Én értem, hogy meg akarnak győződni ezekről, na de el tudjátok képzelni, hogy valaki ezeknél igent jelöl? :D
Miután rendesen lefáradtam az eszméletlen értelmes kérdéseiktől, jöhetett a nyomtatás, és hívhattam a követséget.

Jó néhány helyen olvastam már, hogy az időpontkérésnél húzzák az időt, hogy a 400 FT+áfás percdíjból minél több ketyegjen. Ezért aztán felvérteztem magam, és az összes szükséges papírt magam elé készítettem, hogy ne tudjanak kifogni rajtam. Ugyebár tiszta sor, hogy az útlevél számot honnan kell leolvasni, meg a vízumkérő űrlapom sorszáma is 18-as betűmérettel világít, na de amikor megkérdezi a kedves hölgy, hogy a SEVIS díj mikori dátummal lett befizetve, akkor aztán tényleg fél percig kutat az ember a szemével mire az ügynökség által kiküldött papíron megtalálja a bolhaméretű számokat. Megkérdeztem az ügyintézőtől, hogy milyen dokumentumokat kell vinnem az interjúra. Persze nagyon kedvesen és irtó lassan elsorolta őket, és véletlenül sem említette volna hogy 24 órán belül kapni fogok egy emailt, amiben ez mind le van írva. Lényeg a lényeg, hogy másfél hétre kaptam időpontot, és közel 3ezer forinttal támogattam azon a gyönyörű nyári napon a nagykövetség munkáját. :D

Az interjúra múlt csütörtökön került sor. Sikeresen megtaláltam az orbitálisan nagy épületet a Szabadság tér közepén, és izgatottan vártam, hogy meginduljon a várakozók sora, miközben kedves au-pair barátném, Csenge is megérkezett, akivel már hetek óta vad levelezésben vagyunk. :-) Együtt éltük meg a családkeresési procedúrát, és mivel neki is sikerült pár hete match-elnie egy családdal, így a vízum interjú csodás pillanatait is közösen élhettük meg.
Tehát szépen egyesével beengedtek mindenkit a kapun, és miután tisztáztam a kissé kómás fejű pasassal, hogy én Éva vagyok, és nem Réka, engem is átvizsgáltak és már mehettem is sorszámot húzni. Viszonylag gyorsan lement az egész, 70 perc múlva már kint is voltam az épületből. Az első ablaknál megmutattam az összes dokumentumot, amit vinni kellett, levették az ujjlenyomatomat, a második ablaknál meg a konzullal beszélgettem. Már ha egyáltalán 3 kérdés-3 válasz beszélgetésnek nevezhető. Megkérdezte miért megyek Amerikába, hol tanultam eddig, és hogy magyar-e a fogadócsaládom. Hát ennyi volt.
Mivel a futárszolgálat megszűnt, így nekem kellett visszamenni hétfőn a kész vízumért. Csodaszépen be van ragasztva az útlevelembe, szóval most már zöld az utam az USA felé. :-)

Már nincs teljes 4 hetem az indulásig, szóval most már kezd emelkedni a pulzusom...

Egy kis Florida

Pár napja sikeresen hazaérkeztem a csodálatos nyaralásról, és talán most már van is bennem annyi erő, hogy összehozzak egy bejegyzést. :-)

Életem első igazán hosszú repülőútját valahogy átvészelve, 13 óra utazás után landoltunk tesómmal a Miami reptéren. Egy laza óra alatt minden ellenőrzésen át is estünk, és nagy kegyesen beengedtek minket az országba, mint büszke turistákat. Nagy izgatottságomat és örömömet csak az rontotta el, hogy a csomagfelvevő szalag mellett kénytelenek voltunk azzal szembesülni, hogy bizony a gyors átszállásnál bár mi elértük a gépet, a csomagjaink nem. Közölték velünk, hogy ha minden jól megy másnap este leszállítják majd a bőröndjeinket a szállodába. Ez egyébként meg is történt később... de tudni kell hogy egy gyors shoppingot muszáj volt művelni a megérkezés után két órával, ugyanis én ott álltam az extrán párás, 36 fokos Miami közepén hosszú farmerban. Másnapra meg már be volt tervezve egy egész napos városnézés.

Első nap tehát felültünk a 'Big Bus Tours' nevezetű cég nyitott tetejű járgányára, és végig mentünk a part mellett, illetve a belvárosi megállókon is. Igaz, hogy olyan eszméletlen forróság volt, hogy szinte féltettük az egészségünket, de ennek ellenére élveztük minden percét és tátott szájjal bámultuk a várost. Kaptunk egy kis esőt is a nyakunkba, de az szinte megváltásként jött, még örültünk is neki.
Na de a Star Islands felé tartó másfél órás hajótúra sem maradhatott el, ami nekem talán a nap fénypontja lett. Eszméletlen jó arc volt a pasi, aki a túrát vezette. Angolul és spanyolul is hadarta, hogy melyik villa melyik sztár tulajdona, miközben Usher, Pitbull és a többi fenegyerek ritmusára bólogatott a fejével, olykor a fenekével is. Jah, és mindezt tengerész ingben!!! De asszem ezt csak a lányok érthetik.... :D
Ha még ez nem lett volna elég (és mi úgy ítéltük meg, hogy márpedig nem :-) ), délután megjutalmaztuk magunkat egy finom ebéddel az Ocean Drive-on, és akkora koktélt ittunk, amekkorát még életemben nem láttam.

 

Másnap reggel már 9kor Miami Beach homokjában fetrengtünk, és nagy mosollyal az arcomon meg is mártóztam az óceánban. 

 

 

Dél körül elbúcsúztunk Miami-tól, és elindultunk kocsival Tampa felé. A nyaralásunk hátralevő részét azon a környéken töltöttük, hogy tesóm tudjon jókat golfozni, meg hogy be tudjunk menni onnan Orlando-ba is.

Innentől kezdve nehéz lenne lebontani napokra a programjainkat, mert elég sok élmény ért és már nem nagyon tudom naphoz kötni őket, de ami eszembe jut azt leírom, és kaptok még pár képet is. :-)

Először is a golf. Hát, én soha nem próbáltam még, és féltem is hogy majd szétunom az agyamat, amikor elkisérem játszani a bátyámat. De olyan kellemes csalódás ért. Még élveztem is a dolgot! Gyönyörűek a golfpályák, tele vannak tavacskákkal, abban néha aligátort is lehet látni, a golfkocsi mellett a fákon szaladgálnak a cuki mókusok, de zsákszámra (!!!) és még barnul is az ember. Szóval az esetek többségében, mint tesóm játékának legnagyobb szurkolója és rajongója, ültem a golfkocsiban, sűrűn vezettem is azt, élveztem a napsütést és a meseszép tájat.

Két délután lementünk a közeli clubház medencéjéhez, és a tőlünk fél órára található Sarasota Key Beach nevezetű tengerpart napozóinak is megmutattuk magunkat.

Az első Orlando-i kiruccanásunk a Seaworld-be vezetett. Alig vártam, hogy láthassam a gyönyörű delfineket. Négy show-ra is beültünk, ebből három nagyon jó volt, egy pedig kicsit unalmas. A felnőtteknek annyira nem volt szórakoztató, ahogy két fóka a kalózoknak segítve egy kincses térképet keresgél egy hajón.

Na de a többi nagyon klassz volt! Én még soha nem voltam semmilyen delfin show-n, szóval én különösen élveztem ezeket.

Bátyám invitálására pedig nagy lazasággal felültem a Manta nevezetű hullámvasútra, ahol 47 másodpercem volt arra, hogy megtanítsam az amcsiknak, hogy egy magyar lány márpedig így sikít, ha a föld felé lógatják, miközben 100-105 km/órás sebességgel száguld vele valami ég és föld között. Azt hiszem sikerült a fejükbe vésni a dolgot, mert ahogy megállt a hullámvasút, a mellettünk ülő férfi elég rendesen nézelődött az irányomban, hogy mégis ki volt az, aki félelmében mindenkit túlüvöltött. Büszkén vállalom a dolgot, én voltam! :D De keressetek rá nyugodtan youtube-on a hullámvasútra, vagy inkább üljetek fel rá, és csak utána itélkezzetek. :-)

 

Legközelebb két nap múlva kocsikáztunk el Orlando-ba, amikor is a Universal Studios-ba és az Islands of Adventure-be látogattunk. A 'Despicable Me' ride-ot senki ne hagyja ki, a 'Rock it'-ot viszont mindenki kerülje el! :D Voltam olyan hülye, hogy felültem egy másfél percig tartó hullámvasútra, ahol csak a derekamnál voltam bekötve, és úgy indul a dolog, hogy 90 fokban felhúz jó magasra, aztán meg zuhanááááás, és persze sikítáááááásss! Nagyon nem tetszett... Igaz, hogy a Manta is kegyetlen durva, de ott legalább mindenem be volt csatolva. Na de itt nem éreztem magam biztonságban. A Transformers-re ültünk még be itt, ami izgis volt, de én nem rajongok ezekért a furin kinéző robotokért. :D De attól még jó volt.

Na és kivel találkoztam, ölelkeztem?! Azt hiszem a kép magáért beszél :D
 

 

A legnagyobb élmény a Harry Potter rész volt az Islands of Adventure-be, ahol egyedül a töménytelen mennyiségű ember és a "Butterbeer" íze volt elviselhetetlen. Na dehát ki tudhatta előre? Képzeljétek el, ahogy egy gagyibb kólaszerű valamit összeöntenek ilyen habos cukros valamivel. Blöáááá... A három deci csodakészítmény egyharmadát tudtuk meginni ketten, de legalább lett egy habos szájú fotóm. :-)

A falu, meg a kastély része nagyon profin megvan csinálva, és hála a 3D-s ride-nak, én is küzdhettem dementorokkal, játszottam quidditch-t, és éreztem a sárkány tüzet okádó forró leheletét. Kötelező mindenkinek kivárnia azt a gyenge 2 órás sort és átélni ezt, mert azért valljuk be, hogy nem minden nap repkedünk seprűn és nyerjük meg a Griffendélnek a kupát. Hát nincs mit tenni, ilyenek vagyunk mi, sárvérű muglik. :-)

Miután kipihentük egy lazább nappal a Universal-t, és a 'Rock it' után újra beállt a pulzusunk a normál tartományba, egy pénteki napon Tampa-ba utaztunk, hogy meglátogassuk a Busch Gardens-ben élő állatokat. Még zsiráfot, meg kengurut is etettünk, simogattunk! Sejthetitek, hogy az sem volt egy unalmas nap. :-)

Természetesen egyik nap az első kötelező vizitemet is megtettem a Victoria's Secret-ben, American Eagle-ben, Forever 21-ban. Szegény tesóm.... :D

Meg kell hogy mondjam, hogy elég gyorsan eltelt azért a két hét. Dehát így van ez, ha az ember jól érzi magát! :-)

Ez volt a legelső USA-s élményem, és hát tényleg az várt kint, amit már sok helyen olvastam: nagy kocsik, nagy emberek. :-) De van egy olyan érzésem, hogy szeretni fogok majd kint élni. Tényleg mindenki sokkal lazább, beszélgetnek az emberek, és kit érdekel hogy felületesen cseveg veled valaki egy étteremben 2 percig, de legalább volt hozzád egy pár kedves szava, nem?

Most már két napja itthon vagyok és úgy érzem, hogy talán kezd tűrhetőbb lenni a jetlag, és már nem vagyok annyira fáradt.

Hétfőhöz 6 hétre kelek újból útra, addig meg azért még sok a dolog, intéznivaló. De majd jelentkezem... :-)

Van egy izgalmas hírem, igazából kettő is...

Meghoztam a friss híreket, ahogy igértem...

Nem sokkal a skype interjú után, anyuka átirányította hozzám host apukát email-en keresztül. Mivel elég elfoglalt ember, ezért vele nem beszéltem szóban, csak írásban társalogtunk viszonylag röviden. Kérte, hogy meséljek az Angliában eltöltött au-pair évemről, hogy éreztem ott magam, mik voltak a feladataim. Adtam neki egy 10 mondatos összefoglalót, hogy ő is képet kapjon erről, ha esetleg a felesége nem részletezte volna neki az interjún elhangzottakat.
Másnap ismét jelentkezett anyuka. Kérte, hogy küldjem el az előző host családom elérhetőségét, mert beszélni szeretne velük. Megtettem, és természetesen szóltam is az ottaniaknak, hogy számítsanak telefonra, vagy emailre...
Alig telt el egy nap, jött egy üzenet a kaliforniai anyukától és külön apukától is, hogy az angliai anyuka nagyon szépeket írt rólam, és pontosan olyan lányt keresnek, mint én... magyarán szeretettel várnak a híres Kaliforniába! :-) Jól hallottátok - akarom mondani olvastátok -, Évi Kaliforniába megy! Jah, ha eddig valakinek nem lett volna egyértelmű, természetesen elfogadtam az ajánlatot. Annyira örültem, meg izgatott lettem a levél láttán, hogy egész éjszaka csak forgolódtam, alig tudtam elaludni.

Azt hiszem elég jól indul ez az au-pair kaland.
Szerettem volna, ha kicsikhez kerülök, mert lehet néha több velük a munka, de az hogy majdnem minden nap elolvad tőlük az ember, az jócskán ad plussz energiát. Ez a vágyam ugye teljesen megvalósul, hisz egy 3 éves leányka vár engem, meg a 3 hónapos pinduri ikrek. Ugyanez a szituáció volt Angliában is, egy 4 éves kisfiú kisfiú és újszülött ikrek, így aztán nem is lesz teljesen új a felállás.

A szülők nagyon szimpatikusak. Elég fiatalok, anyukával tök jót beszélgettünk az interjú során, megnevettettem nem is egyszer, nem hiszem hogy gond lenne. Nagyon lelkesek, írták hogy mennyire örülnek, hogy őket választottam.

Na és persze a hely. Én nyitott voltam NYC 1-2 órás vonzáskörzetében valamilyen kisvárosra, Washington D.C. környékére, Floridára, és még Kaliforniára is. Nagy esélyt láttam rá, hogy D.C. környéke lesz majd a lakóhelyem, ugyanis rengeteg család van onnan a programban. Nálam is a 8 családból 3 onnan jelentkezett.
(Apropó, aznap amikor egymást választottuk a host family-vel, írt még egy család. Elolvastam még a bemutatkozásukat, megnéztem a képeiket, de csak érdekességként. Visszaírtam nekik kedvesen, hogy már elkeltem. :-) Beraktam őket nektek az előző bejegyzés aljára.)
Kalifornia annyira nem is járt a fejemben, meg olyan eszméletlen nem vonzott mint a többséget szokta, plussz tudom, hogy arányaiban elég kevés család van onnan. És lássatok csodát, mégis oda fogok kerülni! Nagyon izgatott vagyok, és már nézegetem a google maps segítségével a városkát meg környékét, hamarosan majd megkérem őket, hogy a házat is fotózzák le nekem.

Abban állapodtunk meg anyukával, hogy szeptember 23. lesz az indulási időpontom, akkor repülök majd New York-ba az orientációra, ami azt jelenti hogy 4 nappal utána már megérkezem majd hozzájuk is.

Ezek szerint most már a vízumot kell intézni, a nemzetközi jogsit, ilyesmiket...


Ugyebár a bejegyzés címében mást is igértem nektek...
 A lényeg a lényeg, hogy bátyám - mivel annyira szeret engem, és azt is ki akarta fejezni, hogy mennyire büszke rám, hogy diplomás lettem - elhozott engem nyaralni Floridába. :-)
Igen, igen, így igaz, ezeket a sorokat is az eszméletlen párás és meleg Floridából írom nektek. Már egy hete itt vagyunk, és még ugyanennyi időnk maradt. Igaz, ennek az utazásnak semmi köze az au-pairkedésemhez, de mivel tudom, hogy a többség az izgalmas utazások, kalandok miatt olvassa az au-pair blogokat - és nem arra kiváncsi, hogyan pisil le a baba pelenkázás közben egy keddi borús délutánon... de azt most megmondom, hogy márpedig az én blogomon ilyen sztorik is lesznek! :-) - , ezért úgy döntöttem, hogy majd röviden ugyan, de összefoglalom nektek milyen csodásan telt az én első látogatásom az Egyesült Államokban. Ha nagyon jók lesztek, talán még egy-két képet is kaptok ;-)
De erre azért még várnotok kell, mert még arrébb van az a hazaút, hála Istennek! :-)

Családkeresés - Harmadik felvonás, a vadászat folytatódik

Ugyebár ott hagytam abba, hogy skype interjúm lesz a washingtoni családdal...
Nem voltam annyira ideges, de azért már vártam, hogy túlessek rajta. Másodpercre pontosan megszólalt a skype, és ahogy válaszoltam a videóhívásra, ott ült előttem anyuka, apuka. Kedvesen üdvözöltek, aztán bemutatták a családjukat. Nagy meglepetés nem ért, nagyjából azt hallottam, amit már a bemutatkozó levélben is olvashattam róluk. Kérdeztek egy párat az előző munkáimról, rólam, ilyesmik. Egész jól sikerült az interjú, de mégsem éreztem, hogy hozzájuk szeretnék menni. Mondjuk annak ellenére, hogy dicsérték az angolomat, illetve a rengeteg referenciámat, értékelték a diplomámat, rajtuk sem éreztem, hogy annyira engem akarnának.
Megegyeztünk abban, hogy majd jelentkeznek. Hát, eléggé izgultam, és kb. azért szurkoltam, hogy ne engem válasszanak, mert akkor nekem kellene meghoznom a nehéz döntést, hogy menjek-e hozzájuk, vagy - egy jobb család reményében - várjak tovább. Szűk egy hét múlva szó nélkül eltűntek az oldalamról, így egy kicsit fellélegeztem.

5. család: (Július 15.)
Durham, North Carolina. 4 hónapos babuci.
Nem nagyon foglalkoztam velük. Nem voltak szimpatikusak, sem a lakóhelyük. Egy email váltás erejéig tartott a kapcsolatunk.

6.család: (Július 19.)
Redwood City, California. 3 éves kislány, 3 hónapos ikerlányok.
Barátságos kisváros, San Francisco és San Jose között van félúton, fél-fél óra kocsival mindkettő.
Annyira aranyos volt a bemutatkozó anyaguk, hogy szerelem volt első látásra. :) Megbeszéltünk egy skype interjút, amire tegnap este került sor. Az anyukával volt szerencsém dumálgatni. Már a beszélgetés eleje is elég oldott hangulatban zajlott, a végére meg pláne ráhangolódtunk egymásra. Konkrét kérdésekkel indított, a válaszaimat meg nagyjából lejegyzetelte magának. Nagyon élveztem az egészet, látszott rajta, hogy tetszik neki amiket mondok. A végén kérdezte, hogy beszélek-e mostanság más családokkal is, és itt mondtam neki, hogy eddig nekem ők a legszimpibbek. Nagyon örült a dolognak, és mondta mennyire tetszem neki, hogy el van ájulva az angolomtól, az előző babysitter, au-pair tapasztalataimtól. Szeretné, ha megismerném a férjét, beszélnék vele is még.
Úgy érzem, hogy elég nagy esély van arra, hogy ők lesznek az én host-családom. Nagyon szeretném őket, eléggé oda vagyok értük!
A földrajzi elhelyezkedés sem mellékes persze... California, mamáááám borogass! :)) Én nem tartozom azon au-pairek közé akik mindenáron ezt az államot célozzák meg úticélként, de tény, hogy nagyon virulna a fejem, ha ott élhetnék, dolgozhatnék egy évig. :)
Szerintem egy héten belül kiderül, hogy engem akarnak-e, vagy sem. Természetesen nem maradtok le semmiről, ahogy tudok valamit, jelentkezem.

7. család: (Július 24.)
Frisco, Texas. November végén születnek az ikrek.
A gyerekek még novemberig belülről szemlélik a világot, szóval gondolom ez akkor legjobb esetben is csak november/decemberi kezdést jelentene. Nekem az túl későn van, én legkésőbb októberben indulni szeretnék, de inkább szeptemberben. Másrészt meg az előbb említett család miatt nem is nagyon koncentrálok rájuk.

8. család: (Július 28.)
Washington, D.C.  6 éves legényke, 2 éves kislány, augusztusban születik az újabb babuci.
Washington belvárosában laknak, és kép alapján irtó édik a gyerkőcök, de még a szülők is. Leginkább a kiscsajszival és a babával kellene otthon lennem, míg a szülők dolgoznak. A fiút délután kellene felvenni, de csak negyed óra séta a suli.

Családkeresés - Második felvonás, egy igen hosszú szünet után

Éjszaka végre megtört a jég, és 16 nap után újabb család jelentkezett. Akarom mondani KÉT újabb család jelentkezett. :)

3. család: (Július 11.)
Seattle, Washington. 11 hónapos ikerlányok.
Az eddigi legszimpatikusabb család, a világ legédesebb babáival. De most komolyan, azt hiszem hogy 3 percig olvadoztam a képek előtt.
Tudjátok, hogy én sok mindenre nyitott vagyok, ami a család lakóhelyét illeti, de Seattle kizárt dolog. Felhős, esős, nyirkos, blöá... (Angliában ebből kaptam eleget.) és igazából nem is vágyom arrafelé, tehát akármennyire édesek azok a babák, fájó szívvel írtam egy kedves emailt, hogy ne haragudjanak, de nem.

4. család: (Július 11.)
Potomac, Maryland. 6 éves kislány, 13 hónapos kisfiú, a pocaklakó meg januárban érkezik.
A kislány szinte egész nap suliban van, tehát a fő feladatom a tipegő szórakoztatása lenne. Januártól az anyuka otthon lesz az újszülöttel 4-6 hónapig, de ahogy nő a baba, őt is szépen egyre többet bíznák rám.
Washington D.C. belvárosa fél óra kocsival, egy óra tömegközlekedéssel, tehát nem unatkoznék hétvégenként. Potomac meg a google 3D-s sétálójával elég hangulatos, zöld, csendes kisvárosnak tűnik, ahol nagyvalószínűséggel még én is elvezetek majd egy kocsit. :)))
Kedves, aranyos családnak tűnnek, a hely is szimpi, szóval vasárnap kerül majd sor a családkeresés történelmében az első skype-randira. :) Aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle...

Örülök, hogy végre mozgolódás van körülöttem. Annak meg pláne, hogy végre babások keresnek meg.

Ha lesz újabb hír, majd jelentkezem. :)

Családkeresés - Első felvonás

Alig telt el három nap a rendszerbe kerülésem után, már jelentkezett is az első család. Tudom, hogy ez nem hosszú idő, de én úgy ítéltem meg, hogy már épp ideje volt. Előfordult ugyanis, hogy még az éjszaka közepén félálomban is a gmail-t nyitogattam.
Na de sok a duma, most jöjjenek a családok... :)

1. család: (Június 20.)
Merrick, New York. Két kisfiú: 6 és 8 évesek.
Írt anyuka egy nagyon hosszú levelet, amiben bemutatta részletesen a családjukat, mindennapjaikat. Igazából szimpatikusak voltak, de annyira nem, hogy belemenjek egy skype-olásba. Nekem a gyerekek túl nagyok, és az egyik kisfiú kicsit problémásabb az átlagnál. Így kedvesen válaszoltam, hogy köszi, de nem. Egyébként Manhattan egy óra onnan.




2. család: (Június 24.)
Takoma Park, Maryland. 6 éves ikerpár (fiú, lány).
Ismételten egy jó kis helyről, ugyanis Washington D.C. belvárosa kevesebb, mint egy óra tömegközlekedéssel. De a család nem volt szimpatikus, nem merném őket bevállalni. Egyedülálló anyuka, az egyik gyerek hiperaktív, szóval ez már két ok amiért nem szerettem volna belebonyolódni a velük való társalgásba.

Úgy terveztem, hogy majd 3-4 családot teszek egy bejegyzésbe, de sajnos a második család jelentkezése óta nagy a csend. Emlékeim szerint több blogon olvastam, hogy volt néha egy-másfél hetes kihagyás, amikor nem nagyon jelentkeztek családok, tehát nem én vagyok az első, akivel ilyen történik, de ez ebben a pillanatban nem nyugtat meg. Lehet szorítani, hogy minél hamarabb jelentkezzenek a hiper-szuper family-k, mert én már türelmetlenül várom! :)

Az a bizonyos üzenet

Nem tűntem ám el, kedves olvasóim, csak elég eseménytelen volt az elmúlt két hét, már ami az au-pair programot illeti. Azonban most örömmel jelenthetem, hogy nem kell tovább várni, ugyanis megérkezett az a bizonyos e-mail, hogy az Au-pair in America nagyra becsült tagja lettem, és várhatom a családok jelentkezését! :)

Ennek előzménye és persze feltétele az volt, hogy átmentem az államvizsgán, méghozzá egy szép négyessel. Most már hivatalosan is óvónéni vagyok, de azért ti szólítsatok továbbra is Évinek. :))
Utána még volt egy kis izgalom, mert nem voltam benne biztos, hogy elfogadják-e a sikeres államvizsgáról az igazolást, vagy csak a július közepén kézhez kapott diplomát. De erre az égető kérdésre is választ kaptam, amikor ma délután megnéztem a leveleimet.

Nagyon örülök, hogy végre ez a nap is eljött... na és persze izgulok, hisz bármelyik pillanatban jelentkezhet valaki. De azért öt gyerekesek kíméljenek! Hihi :)

A következő bejegyzésben már az engem ostromló családokról írok majd ;)

Türelem USA-t terem

Reméltem, hogy mostanra már azzal a hírrel jelentkezhetek, hogy bekerültem a programba, és három percenként nézegetem az email postafiókomat, mikor jelentkezik az első család. Sajnos el kell keserítsek mindenkit, erre még egy kicsit várni kell.

Tegnap hívott az ügynökségtől Eszter, hogy a londoni iroda nem aktivál addig a rendszerben, míg meg nem szereztem a diplomát, ami ugye az én esetemben az extraordinaire minősítéshez szükséges. Eddig úgy volt, hogy később is csatolhatom, addig meg elindulhat a családkeresés... hát, úgy tűnik meggondolták magukat. Végülis nem olyan nagy katasztrófa, mert jövő kedden már államvizsgázom, utána meg elvileg már kaphatok hivatalos papírt arról, hogy diplomás vagyok. De nagyon remélem az már elég lesz az APIA-nak, mert nincs kedvem a családkereséssel július közepéig várni (ugyanis akkor van a diplomaosztó).

Gondoltam veletek is közlöm ezt a "csodás" hírt, és mivel többen kérdeztétek már, hogy mégis hova szeretnék menni az USA-n belül, ezért ebben a bejegyzésben most erre is válaszolok.

A válasz: Nem tudom. :)
Viccet félretéve, az én fejemben nem lebeg egy konkrét város neve, amiért képes lennék akár hatvan családot is elutasítani - beleértve a szimpatikusokat is -, és akár fél-egy évet is várni arra a bizonyosra. De az sem igaz, hogy nekem teljesen mindegy hova megyek, csak jó legyen a család. Felhívhat engem akármilyen aranyos család, űber cuki gyerekekkel, ha Lyons, Kansas-ban laknak, akkor át sem gondolom a dolgot. Hol van Lyons, Kansas? Na látod, pontosan erről beszélek... Nincs azzal baj, ha valaki egy nyugis helyen lakik, de ha már szedem a sátorfámat, itt hagyom a családomat, barátaimat, megszokott kis életemet, akkor már nem szeretnék a semmi közepén élni és au-pairkedni egy évig. Szivesen laknék egy barátságos kisvárosban, ahonnan 1-2 óra alatt könnyen eljuthatok NYC-be, hogy hétvégenként véletlenül se unatkozzak. De nyitott vagyok még Miami környékére is, Washington DC. vonzáskörzete is szóba jöhet. A nyugati part annyira nem hoz lázba jelenleg, de ha egy számomra nagyon ideális család hívna Kalifornia államból, azért biztos nem hagynám ki az interjút.
De tény, hogy elsősorban a family alapján kell dönteni, mert dolgozhat az ember az Egyesült Államok bármelyik csodálatos metropoliszától egy karnyújtásnyira, nem fogja jól érezni magát, ha a host family nem szereti és nem becsüli meg. Ami pedig a gyerekeket illeti: legszivesebben 2 év alatti bébikre vigyáznék, de majd meglátjuk hogy alakul...

Most zárom soraimat. Szurkoljatok, hogy minél hamarabb elinduljon a családkeresés, na meg hogy sikerüljön az államvizsga. :)

Jelentkezés, interjú, és izgatott várakozás

Azt gondolnánk sokan, hogy a jelentkezéshez szükséges papírok beszerzése a legegyszerűbb dolog a világon. De egy tucat email megírása referencia ügyben, három óra hossza az okmányirodában, EKG és vérvétel, na meg hajtóvadászat az oltási könyvecske után, valahogy rádöbbenti az embert, hogy ez talán még sincs így.

A lényeg, a lényeg, hogy 3-4 hét intézkedés után sikerült begyűjtenem a szükséges dokumentumokat. A kértnél jóval több referenciát mellékeltem, megírtam a bemutatkozó levelemet a családoknak - ami, ha szabad megjegyeznem, szerintem elég klassz és aranyos lett -, válogattam jó pár képet, amiken vagy gyerekekkel, vagy pedig a családommal vigyorgok, és természetesen megszületett az egy perces bemutatkozó videó is.
Ennek az utóbbinak a készítését nagyon nem élveztem. A feladat a következő: mosolyogj a kamerába, és persze miközben mesélsz magadról, gyerekekkel való tapasztalataidról, próbálj természetes lenni. Hát, jó néhány au-pair videót megnéztem már, de ez valahogy 100-ból 1-nek sikerül. Vagy az irtó nyálas, tenyérbemászó, műmosollyal spékelt verzióval találkozik az ember, vagy pedig a túszvideós kiadással, amit nézve elég nehéz elhinni, hogy az adott lány nemcsak azért próbálja az összes fogát megmutatni a kamerának, mert valaki kényszeríti rá. Egyébként tényleg nem gúnyolódásból mondom ezt, ugyanis jó néhány órát agyaltam én is ezen, meg erőlködtem a kamera előtt, hogy valami normális, host-családokat invitáló dolog kerekedjen ki belőle. A végső verziót végül a Parlamenttel és a Dunával a háttérben követtük el, ami remélhetőleg annyira lenyűgözi majd az amerikai családokat, hogy nem is figyelik majd a zavarba jött fejemet. :)
Miután az új útlevelem is megérkezett, nem volt más hátra, mint a személyes interjú az ügynökségnél.

Az interjúra csütörtökön került sor. Az ügynökség magyarországi képviselőjéhez, a "Crew Agency"-hez mentem, ahol volt egy kis tájékoztatás a programról - hogy annak minden részletével tisztában legyek -, illetve egy fél órás elbeszélgetés angolul. Miután kibeszélgettük magunkat az interjúztatómmal, még várt rám egy 260 kérdésből álló pszichológiai teszt. A rengeteg kérdés ellenére élveztem az igaz/hamis válaszok bejelölését, csak kb. 3 állítás okozott fejtörést, ahol nem igazán tudtam eldönteni, hogy valójában mit is gondolok a dologról. De azért csak kierőszakoltam magamból a választ, fél óra alatt le is zavartam az egész tesztet.
Még feldolgozzák a jelentkezésemet, leellenőrzik a referenciákat, majd a londoni iroda is megkapja a papírjaimat, gondolom ők is megrágják kicsit. Nagyon úgy néz ki, hogy kb. két hét múlva már bent leszek a rendszerben, és majd izgulhatok, hogy mikor kapok emailt, vagy telefonhívást az első (bátor jelentkező) családtól. :)

Olyan régen vártam már erre, hogy most meg nehéz elhinni, hogy már itt tartok és tényleg hamarosan elindul a családkeresés. Nyilván izgatott vagyok, de nem tudok most ennek felszabadultan örülni, ezzel foglalkozni, mert még vár rám az államvizsga. Két és fél hét múlva lesz a nagy nap, és addig még rengeteg tanulás vár rám... így aztán inkább a tanulmányaimon kattogok addig.

Természetesen a családkeresés procedúráját is lelkesen közvetítem majd, nem kell aggódni. :)

Billentyűzetpróba egy, kettő, három

Elég hosszú ideje dédelgetem már azt az álmot, hogy lábaimat amerikai földre vetem, és alkalmam lesz beleszagolni milyen is az élet az Egyesült Államokban.

Valamikor 2011 első felében döntöttem úgy, hogy a diploma után nekivágok majd a nagy kalandnak. Aki nem ismerne közelről, azt most egy kicsit beavatom az előzményekbe (is).

Öt évvel ezelőtt - az érettségi után - úgy döntöttem, hogy kimegyek Angliába egy évre nyelvet tanulni. Közel egy évet dolgoztam Nottingham közelében au-pairként. Egy háromgyermekes angol családdal laktam, miközben segítettem nekik a gyerekeket kordában tartani. :) Miután hazatértem, tudtam hogy - a rövid külföldre látogatásokon kívül - szeretnék még majd valamerre "csavarogni", addig míg fiatal vagyok. Két évvel ezelőtt ahogy böngészgettem a neten, ráakadtam egy nagyon szuper ügynökségre (Au pair in America), akik aupaireket közvetítenek ki az USA-ba. Hát, itt vette kezdetét az Amerikáról való álmodozás.

Még várni kell egy kicsit a kiutazásra (szeptemberre tervezem), de pár hete már regisztráltam a rendszerbe. Szép lassan töltögetem az adatlapot, a referenciákat begyűjtöm azoktól a családoktól, ahol babysitterkedtem az elmúlt években, és végül - de nem utolsó sorban - készülök a záróvizsgámra, hogy júniusban diplomás óvodapedagógus lehessen belőlem. :)

Mivel óvónéniként jelentkezek a programba, ezért én nem sima aupair, hanem "extraordinaire" leszek, ami kb. csak annyit jelent, hogy egy kicsivel több pénz jön  majd a házhoz. De hogy ebből származik-e majd előnyöm a családkeresési procedúra során, az majd kiderül... Az ügynökség szerint a szakképesítéssel rendelkező aupair-ek nagyon gyorsan elkelnek. Hát, legyen így! :) Remélem sorszámot fognak majd tépni hozzám a jobbnál jobb családok, és sikerül jól választanom. Na de hamarosan minden kiderül...

Ha túlestem a papírmunkán, újra jelentkezem.